Gun-Owning lövöldözős szerető vagyok, és ijedt lövöldözés még nem szórakoztató

$config[ads_kvadrat] not found

How easy is it to buy a gun in Georgia?

How easy is it to buy a gun in Georgia?
Anonim

Imádom a fegyvereket, és azóta tulajdonképpen nekem voltam, mióta gyerek voltam Kansasben. Még ennél is jobban szeretem ötlet fegyverek. Életem egy részét óriási arányban töltöttem el, főleg a fikcionált csatatéren. A fegyverek, nem képfeldolgozók, a szinte minden olyan videojáték középpontjában állnak, amely boldoggá tett.

Akkor nem sokk, hogy két nappal a párizsi tömeggyilkosságokról olvastam a régi XBoxot, és elérkeztem a kényelemért, ebben az esetben 2009-ben. Árnyékkomplexum.

A játék egy Metroidvania 2.5D lövöldözős játék, amelyet az Orson Scott Card által létrehozott világban hoztak létre, ahol egy új polgárháború alakul ki az Egyesült Államokban. A politikai zavargások hátterében a hősünk, Jason gyaloglásba megy a barátnőjével, és véletlenül megbotlik egy titkos katonai bázisra, amely tele van jövőbeli katonákkal és robotruhákkal és fegyverekkel. Valószínűleg nincs olyan játék a játék történetében, amilyen sokszor játszottam. Ez a hülye földalatti bunker egy méhem, az egyik tele van gyilkos mechekkel.

Befejeztem a játék hideg nyitottságát, és fizikai örömöt vettem. Hoztam le egy csomó shooty-figurát, és egy rakétát lőttem egy gonosz helikopteren. Aztán valaki felrobbantotta az alelnököt és a hiteleket. Gosh, milyen különleges ügy.

Körülvettem a barlangokban, akik (jól, Jason) barátnőjét keresték, amikor egy titkos ajtóhoz jöttem, amely megnyitotta, hogy felfedje egy arany fegyverrel teli szobát, amelyet passzívan tároltam, ha öt éve mentettem egy szuper-kiegyenlített játékot. Hiányoztam ezeket a fegyvereket - még elfelejtettem, hogy melyik félelmetes dolog. Felvettem valamilyen támadást indítót, húztam a ravaszt, és a lakásom tele volt a lőfegyver hangjával.

Aztán letettem a vezérlőt, kikapcsoltam az Xbox-t, és elmentem egy könyvet olvasni.

Igen, nem is láttam, hogy jön.

Rossz év volt a lövésekre - nem 2014-ben volt jó -, de ez nem mindig a tömeges hegek. A nyár folyamán egy barátom megölte magát fegyverrel, ami nem terrorizmus, hanem halál. Aztán, múlt hónapban volt egy lövés a Los Angeles-i Comedy Store-ban, ami szó szerint az én nem nappali munkahelyem. Ez a két barát, és egy egész klip ürült a munkatársaknál, akiket szeretem. Salinában, Kansasban is ott volt egy lövés, ahol a fegyver tulajdonosai jogszerűek voltak, hogy rejtett fegyvereket szállítsanak engedély nélkül: A Maze Runner: Scorch Trials mert a biztonsága nem volt elfoglalva, és nem rendelkezett házzal.

Ez az utolsó különbözhet, de a crossfire crossfire, és aggasztja, ha a golyók a laza helyen vannak, ahol élsz.

Párizs nem különbözött - nem nekem -, de ez volt. Amikor hallottam a reális lövöldözés visszhangját Árnyékkomplexum Digitális barlangjai, leálltam. Nem hallok egy hamis fegyvert anélkül, hogy érzem, hogy nem fogok hamisan dobni.

Utálom ezt. Utálom, hogy ez az érzés tönkreteheti a karácsonyi reggelet, amikor a nagypapa lézeres látványt ad az unokatestvérének a Glockjához. Utálom azt a gondolatot, hogy csalódni fogok magamban, ha valaha is felvettem volna Call of Duty újra, még akkor is, ha tudom, hogy szeretem. Utálom azt a gondolkodást, hogy soha többé nem akarok tüzet dobni.

Attól félek, hogy tovább haladhatok az örömtől, amit a fegyverek (valódi és pixelált) hoztak nekem. És megijedtem, hogy talán leegyszerűsítettem.

Nem hiszem, hogy a videojátékok vagy akár a fegyverek is rossz - semmi más vagy kevesebb, mint a főként férfi közönség számára készült szép fogyasztói cikkek - csak azért, mert már nem jó nekem. Nem lehet egyedül ott. Nem lehet az egyetlen, aki azt gyanítja, hogy ha nem túlélő, valami szörnyen közel van. Nem lehet az egyetlen, aki ennek megfelelően viselkedik.

$config[ads_kvadrat] not found